Bizonyos, hogy már az ősember rájött arra, hogy egyes tárgyak megütve, megfújva hangot adnak.

Kőkori, bronzkori leletek sokasága tanúskodik erről. Hangot adhatott ki egy megütött bot, de az első hangszerek közé tartoztak azok a csontból készült fúvós hangszerek is, melyeket 10-20 ezer éves őseink lakóhelyén találtak. Talán használtak húros hangszert is, de hát a bőr, a szerves anyag nem marad fenn olyan jól, mint a kemény tárgyak.

A hangok keletkezésének két alapvető módja: egy tárggyal megrezegtetjük a levegőt - ilyenek a húros, ütős hangszerek - vagy pedig közvetlenül a levegőt kényszerítjük rezgésbe. Ez utóbbira példa a fúvós hangszerek családja.

A hangkeltő eszközöknek ezer és ezer változata alakult ki az emberiség története során. A hangszerek története az emberiség története is egyben, mert minden korban tükrözte a társadalom, a művészeti és műszaki tudás fejlettségét.

Már az ókorban igen fontos helyet foglalt el a zene az emberek életében, ám a XV. századra ért el a zenekultúra olyan szintet, hogy külön zenetudományról beszélhetünk. Ez nem véletlen: a reneszánsz a világi művészeteket, köztük a zenét is egészen új alapokra helyezte, ekkor határozták meg a különféle hangszerek fő típusait. Ezt az osztályozást használjuk a mai napig.

Idiofon hangszernek nevezzük azt, melyben valamilyen, önfeszültséggel rendelkező tárgy jön rezgésbe. Ez lehet egy fémkorong (réztányér, cintányér), fémrúd (triangulum), csengő, vagy nagyobb testvére, a harang.

Chordofon hangszerekben egydimenziósan feszített tárgy jön rezgésbe. Ezek a húros hangszerek, melyeket sokféleképpen szólaltathatunk meg: pengetéssel, dörzsöléssel (azaz vonóval) vagy ütéssel, mint például a zongora.

Egyszerűbb felépítésű chordofon hangszer az, melyben a húrok egy zengődoboz fölé kerülnek egymás mellett kifeszítve. Ilyen például a citera, cimbalom, zongora. Náluk bonyolultabb az, amelynél a húrok egy nyak, vagy a hangszer nyúlványa fölé feszülnek, és játszani úgy lehet rajtuk, hogy hosszukat szabályozzuk. De erről még később beszélünk.

A membrafon hangszerek hasonló elven működnek, de nem egydimenziósan, hanem kétdimenziósan kifeszített tárgy rezgeti a levegőt. Ilyen például a dob, a csörgődob.

Sokban különböznek a fentiektől, de legalább ennyiféle változatuk van az aerofon hangszereknek. Működésük lényege, hogy a levegő jön periodikus rezgésbe: a fúvós hangszerek ezek, az egyszerű furulyától az orgonáig. Az aerofon hangszereket is tovább osztályozhatjuk: van, amelyben a fúvósjátékos megfeszített ajkai között a hangszerbe fúj, és a hang így rezeg: ezek a kürtök, a trombiták. Ajaksípnak hívjuk azt, amikor a levegő egy éles peremnek ütközve ad hangot, mint a furulyában, fuvolában. Nyelvsípot láthatunk az egyszerűbb hangszerek közül a szájharmonikában, a bonyolultabbak közül a tárogatóban, vagy éppen a tangóharmonikában. Ezen sípfajtákat az orgona egyesíti magában: majd mindegyik fajtáját megtalálhatjuk ebben a csodás hangszerben.

Ám van más megkülönböztetési módja is a hangszereknek, és ez majd később igen fontos lesz számunkra. Egy tárgyból könnyen lehet hangszert csinálni. Elég csak egy fadarabot, egy fémtárgyat megütnünk és máris hangokat hallunk. Ha jó anyagból van, szép a zengése, már önmagában is hangszernek nevezhetjük. Jól lehet ütemeket adni ezekkel, de hangszernek igazán azt nevezhetjük, mellyel az egyhangú zajkeltésen túl különböző magasságú hangokat tudunk kelteni. Akkor lesz a zajból élvezhető mutatvány - azaz zenei előadás - ha időben és minőségben különféle szabályok szerint változtatjuk a hangzását. Időben - ez azt jelenti, hogy a megszólalás hosszát változtatjuk. A megszólalás hosszának változtatása az egyszerűbb feladat: később látjuk majd, hogy ez a zene automatizálásának egyik összetevője. Sokkal, de sokkal nehezebb a hang minőségét - azaz magasságát - változtatni.

Ez két módon lehetséges. Az egyik, mikor egy hangzószerünk van, és annak fizikai tulajdonságait változtatjuk: ilyen például a hegedű húrja, amikor hosszabb, rövidebb szakaszt lefogunk, és ezzel a hangmagasságot - tulajdonképpen a hangzó tárgy hosszát - módosítjuk. Ennek az elvnek az egyik látványos módja az aeorofon hangszerek családjába tartozó harsonán való játék, amikor a harsona mozgó része ki-be járva a benne rezgő levegő hosszát - ezzel magasságát - változtatja. A hangszereknek ez a kezelése igen nehéz, nagy tudást igénylő mesterség: a zenészek éveken, évtizedeken át tanulják a módszert, és még a leghíresebb zeneművészeknek is napi több órás gyakorlásra van szükségük ahhoz, hogy minden helyen, minden körülmények között el tudják gyönyörködtetni hallgatóikat. A dallamok hangszerszámokból való kicsalogatásának másik módja, amikor több azonos fajtájú, de más-más fizikai tulajdonságú hangzószert teszünk egymás mellé, és ezeket a dallamnak megfelelő sorrendben szólaltatjuk meg. Ilyen hangszer például a zongora, az orgona, a xilofon - hogy csak a legismertebbeket említsük. Ezek megszólaltatására egy kisgyerek is képes, hiszen csak rá kell ütnie a xilofon lemezeire, vagy a zongora billentyűire: az máris megszólal, még ha nem is művész játszik rajta. Persze az ilyen hangszereken történő játéknak is megvan a maga tudománya, nem lehet őket alsóbbrendűeknek minősíteni az előzőeknél. Ám van egy igen fontos tulajdonságuk: a rajtuk való játék - bizonyos feltételekkel - könnyen és hatékonyan automatizálható. Van természetesen az említett két megszólaltatási módon kívül más elven működő hangszer - például a dob. Vagy olyan is, amelyik kombinálja a két módszert. Ez utóbbira legismertebb példának a vonós hangszereket említhetjük, hiszen egy hegedűn, egy gordonkán lehet úgy is játszani, hogy a húrokat lefogva egy-két húrból csalunk elő hangokat azok hosszát változtatva, vagy úgy is, hogy a különböző vastagságú - és ezért különböző hangot adó - húron felváltva játszunk.

De ez már a zenei művészet felső foka, térjünk inkább vissza két igen fontos megállapításunkhoz. Tudjuk tehát, hogy a hangszerek megszólaltatásának idejét automatizálhatjuk, és tudjuk, hogy vannak olyan hangszerek, melyek az egymás melletti hangzószerek váltakozó megszólalásával tehetők dallamossá: azaz ez utóbbi feladat is automatizálható. E két megállapítással meg is határoztuk az automata hangszerek működési elvét.

Nem is gondolnánk, hogy a különféle automata gépek, izgő-mozgó szerkezetek milyen hamar megjelentek az emberiség történetében. Az antik Görögországban, Egyiptomban és a Közel-Keleten már ismerték a mechanikus zenei berendezéseket. Ilyenről szól Apollonius (ie. 200). Az I. században Alexandriai Heronról neveztek el automatát. Európa az arabokon keresztül ismerte meg a fahengeres vezérlésű gépezeteket. Az első mechanikus zenei berendezést a bagdadi kalifának építették a IX. században.

Ugyanebben az időben számtalan zenélő automatát készítettek a bizánci udvarban is. Bölcs Leo a IX. század végén Theophilosz Ikonomakhosz számára ajándékozott zenélő automatát, amely a zenélés mellett kis mozgó madárkákkal is mulattatta a hallgatót. A XIII - XIV. században már nem csak kis játékok voltak a gépezetek: ebből az időből származnak a ma is ismert zenélő, harangjátékot megszólaltató toronyórák elődjei, mint például a strassburgi székesegyház órája. Ez nem csak hangokkal jelezte az idő múlását, hanem mozgó, forgó alakok megjelenésével, játékával. Az Európában ismert legrégebbi harangjátékokat egyes feljegyzések szerint hollandok hozták magukkal Kínából.

Az automatikák a reneszánsz korban kezdenek igazán elterjedni, ennek a kor gondolkodása adott lendületet. A XIV-XV. század emberét egyre jobban foglalkoztatja az őt körülvevő világ, élettelen és élő részeivel együtt. Igyekszik megismerni az élő szervezetek működését, sőt, megkezdődik - a felvilágosodás korában kiteljesedett - azon szándéka, hogy megpróbálja utánozni a természetet. Egyre bonyolultabb, egyre érdekesebb gépek épülnek, ezek az említett célokon túl megvetik a későbbi technikai fejlődés alapjait. E reneszánsz automaták megismerésekor - mint annyi mással kapcsolatban - nem lehet Leonardo da Vinci nevét mellőzni. A nagy polihisztor mint minden más művészetbe, a zenébe is belekóstolt. Ám megközelítése a feltaláló, a gondolkodó ember megközelítése. Több új hangszer mellett gondja volt arra is, hogy igyekezzen megkönnyíteni a hangszereken való játszás tudományát. Feljegyzéseiben gyakran összekapcsolja a művészeteket technikai találmányainak leírásával. Egy-egy szép ceruzarajza, vízfestékkel készült vázlata mellett a lap sarkában találunk rá valamilyen építészeti, mechanikai ötlete leírására. Ugyanakkor megfigyelhető a kifejezetten gépek leírását tartalmazó lapjain, füzeteiben a művészi, aprólékos kidolgozás szándéka. Leonardo tüzetesen megvizsgálja a közelébe kerülő szerkezeteket, tanulmányozza működésüket, és nagyon részletes leírásokban, rajzokban rögzíti a tapasztaltakat. Minden bizonnyal korának óraszerkezetei és a természettudományok, az emberi és állati élet, test tanulmányozása indította meg benne az automaták megalkotása iránti vágyat. Ahogy sok terve, elképzelése nem valósult meg, az önmagától járni, beszélni tudó lény sem született meg, de rajzai, tervei jó képet adnak ez irányú munkásságáról. Igen sok találmánya kapcsolódik a korában egyre fontosabbá váló haditechnikához. Automata fegyverei sorozatlövésre alkalmasak, a vezérlésüket forgó dob vagy kerék látja el, mint automata zenélő dobjáét is. Több változatot is lerajzolt, melyek abban egyeztek meg, hogy a ló által húzott hordó méretű dobot több, a kerekekről vezérelt tárcsa bütykein megugró ütők szólaltatták meg.

Leonardo tervezett olyan húros hangszert is, melyben a húrok alatt egy forgatókarral bőrszalagot mozog, és a húrok lefogásában billentyűzet segíti a játékost. Ez kísértetiesen hasonlított arra a hangszerre, melyet Jan Comenius Orbis Picturá-jában mint "kyntorna" nevez meg, és melyet ma tekerőlantként ismerünk.

Mint annyi más technikai eszköznél, a zenélő automatáknál is a nagyobb, robosztusabb eszközből haladt a fejlődés a kisebbek felé. Az első európai gyártmányú zeneautomatákat - milyen hihetetlen - a templomok tornyaiban találjuk meg. Németországban, Olaszországban számos önműködően játszó harangjáték épül ebben az időben, ezek közül a legismertebb és legnagyszerűbb a "Salzburgi Bika" néven elhíresült harang- és sípjáték. Az erőd keleti oldalának egyik tornyába épített szerkezet fura nevét onnan kapta, hogy több tíz kilométerre elhallatszó hangja fújó bikára emlékeztetett. 1560-ból származó szerkezetét - mint később a kintornákat - már szöges henger vezérelte. E henger 170 cm hosszú, és 25 cm átmérőjű volt. Igaz, csak egy regiszterű, ám 125 fémsípja igen változatos dallamok lejátszását tette lehetővé. A mű minden nap 7-kor, 11-kor és este hat órakor szólalt meg. A nagy, kötéllel mozgatott vezérlő alkatrészek hamar megjelennek a kisebb, lakásokban, palotákban használatos szerkezetekben is. Míg a súllyal hajtott, falusi vagy kisvárosi faiparos által készített kakukkos órák egyszerű fatárcsákkal, a komolyabb, rézművesek, óraművesek által készített fali ingaórák, asztali órák már réz hengerrel működnek. A képen látható XIX. századi francia órában a hengerből kiálló rudacskák emelik meg és ejtik le a negyedóránként megmozduló kalapácsokat, melyek fémrudakat ütnek meg.

Ugrásszerű fejlődést az automaták minket érdeklő világában a felvilágosodás kora hozott. Az ember egyre jobban megismeri az élőlények működését, megkezdődik az ipar, a technika átalakulása. A zenélő szerkezetek fejlődésének e korban is egy kiemelkedő tudós adott lendületet. Neve Athanasius Kircher, a tudós jezsuita páter.

Kircher 1602-ben született a Fulda melletti Geissa faluban. Jó tanuló volt, és noha a harmincéves háború egy időre akadályozta tanulmányaiban, a kor összes jelentős egyetemén megfordul. Würzburgi, avignoni szolgálat után Bécsben császári matematikus. 1636-38 között az osztrák trónörökössel Itáliába, Máltára utazik. 1636-ban publikálja első művét Prodromus Coptus címmel, mely Egyiptomról szól. 1638-ban véglegesen letelepedik Rómában, ekkor kezdődik tudományos karrierje. Ekkor már a matematika, fizika és a keleti nyelvek professzora. 1680-ban bekövetkezett haláláig majdnem 50 könyve kerül kiadásra, melyek a kor emberét érdeklő majd' minden témával foglalkoznak. Ír az optikáról, matematikáról, mágnesességről, archeológiáról, geológiáról (ez utóbbi könyvében külön fejezetet szentel a magyarországi érclelőhelyeknek, azok gazdagságának), és természetesen a zenéről. Az akkori világ központjának számító Örök Városban hozzáfért minden őt érdeklő könyvhöz, antik emlékhez, de sokat hasznosított a Rómán átutazó magas rangú vendégekkel való ismeretségéből, és az egész, akkor ismert világra kiterjedő tudományos levelezéséből. 1650-ben jelenik meg MUSURGIA UNIVERSALIS SIRE ARS MAGNA CONSONI ET DISSONI című könyve. Enciklopédiája a legfontosabb zenével foglalkozó műve. Körüljárja annak minden aspektusát: történetét, mitológiai és matematikai vonatkozásait egyaránt. Külön fejezet foglalkozik a zene fizikájával és technikájával. Osztályozza a zenei eszközöket hangzásuk, technikájuk, elméletük szerint. De foglalkozik a madarak, az élőlények hangkeltésével, zenéjével is, sőt - mint később több más művében is - a tarantella pók táncával.

Részletesen ismerteti a zenélő automaták elméletét és gyakorlatát. Bevezetőként az automaták működési elvét ismerteti, bemutatva a tivoli Villa Aldobrandini víziorgonáját. Leírásában a kor szellemének megfelelően gépezeteit barlangban helyezi el, azokat élőlények veszik körül. A képen Pán istenség fújja furulyáját, mellette egy nimfa látható, ahogyan azt a görög mitológiából ismerjük. Az általa leírt orgona három sípsorral rendelkezik, és mozgó alakok is színesítik működését. A szerkezetet vízturbina hajtja, ez szolgáltatja a megfelelő légnyomást is. Megtaláljuk itt a későbbiekben részletesebben tárgyalt (fa-) hengert a vezérlőbütykükkel, a különálló síprendszert, a levegő tárolására szolgáló tartályt - melyet majd a szélláda vált fel.

Kircher munkája nem maradt hatástalan: a római Quirinale székesegyházban leírása alapján megépül a világ első automata orgonája, mely több, mint 100 évig működött. Matteo Marione Kircher útmutatásait követve készítette el a víz által működtetett orgonát. A víz forgatta a szögekkel kivert fahengert, és ugyancsak a víz sűrítette össze a levegőt a sípok megszólaltatásához. Kirchner halála után szerzetestársa, Filippo Bonanni rendszerezi gyűjteményét. 1709-ben kiadott katalógusában találunk rá a kézzel hajtott zenegép első leírására. A hagyatékban található egy "orgona, mely szöges hengerrel működik, és kézi forgatókarral hajtatik". Bonanni 1722-ben adja ki könyvét a Kircher-gyűjteményben található zeneeszközökről, melyhez a szintén Rómában élő, de holland származású rézmetsző, Arnould van Westerhout készít metszeteket. A 34. képen látható a hordozható zenegép első - minden bizonnyal meglévő darab modelljéről született - ábrázolását. Ez a gép kis méretű, vállszíjon hordott szerkezet, mely a későbbi asztali gépekre hasonlít. A kép - a hozzá tartozó szöveg szerint - egy német zarándokot ábrázol, aki Olaszországban vándorol, és mutatja be zenegépét.

Ekkor már valószínűleg egyre-másra készülnek a hasonló szerkezetek. A kisebb egyházi közösségek hamar rájöttek, hogy a templomi zenészeket jól lehet helyettesíteni az automatákkal. Pedig, mitagadás, nem egy jól fizető munka volt az egyházi zenei alkalmazottak állása, elég, ha csak Bach vagy Handel küzdelmes életére gondolunk. Még a XIX. században is elterjedtek voltak a nagy méretű, egy-egy templom teljes terét betöltő hangú automatikák. Szinte ugyanebben az időben megkezdődik a zenélő szerkezetek méreteinek csökkenése, és rohamos elterjedése.

Mi volt ennek az oka? A közösségi élet színtere a család lett, a polgári lakás. A gazdagodó polgárság igényeivel a nagyúri - hercegi, királyi - udvart igyekezett másolni: persze anyagi lehetőségeihez és életteréhez igazodó léptékben. Azon igyekeztek, hogy a náluk magasabb társadalmi helyzetben levőknél megtapasztalt civilizációs, kényelmi és művészeti értékek saját otthonukban is megjelenjenek. Ebben az időben kezdenek elterjedni - főleg a Németalföldön - a kisebb méretű faliképek, festmények, szobrok, Ekkor kezdenek a nagy templomi orgonák kisebb rokonai megjelenni - az asztali orgonák, és a korábban már említett portatívok, positívok képében. A társadalmi fejlődés főleg azon országokban, területeken figyelhető meg, ahol a gazdag városokban megtalálható a fejlett ipar, kézművesség is. Ilyenek voltak Flamand vidék, Szászország, Itália északi részei. És ezek azok a vidékek, ahonnan az egész földrészen - sőt, az egész ismert világon - majd elterjednek az utcai zenegépek. A társadalmi igény a technikai fejlettséggel együtt lehetővé tette, hogy azok az emberek is zenélhessenek, akiknek nincs érzéke hozzá. Hogy a zeneautomatákból - melyekből ekkor már majd minden tehetősebb otthonban találunk egyet-egyet - hogyan lettek kézi hajtású zenélő szerkezetek: nem tudni. Talán azért, mert ezek olcsóbbak voltak, mint a rúgóshajtásúak, talán mert egy kisasszony megkérte az automatikagyártót, hogy neki egy kézzel hajtott szerkezetet kreáljon - a homályba vész már. De annyi biztos, hogy a XVIII. század elején már ismert a kézzel hajtott "Serinette" neve és rajza, melyet egy kedves arcú leánnyal együtt láthatunk.

A XVII - XVIII. század fordulóján a franciaországi Nancyban és Mirecourtban már jegyzett kintornakészítők működnek. Ez utóbbi hely mai napig a zenegép gyártásáról híres. Az itt működő egyik sípládakészítő, a valószínűleg olasz származású Zersachi építette az első - imént említett - Serinette nevű asztali szerkezetet 1742-ben. Ennek mintájára Németországban egy Bormann nevű hangszerkészítő is gyártott Serinette-et, de ez már több szélládán áll. Hogy milyen komoly iparággá válik a kintorna gyártás, mi sem mutatja jobban, mint hogy 1766-ban a francia Dom Bédos de Cellas kintornakészítő már egészen részletes leírásokat közöl a kintornakészítésről. Az ő gépei nagyok és az utcára valók. Útmutatójában szól az általa gyártott kintornáról, mely 2 láb 4 hüvelyk (azaz 75 cm) hosszú, 15 hüvelyk, azaz 40 cm széles. A nagy, templomi orgonákhoz hasonlóan több különböző hangfekvésű sípsorral rendelkezik. A fából készült basszus sípok Bourdon és Prestant hangzásúak, a magasabb hangúak fém nyelvsípok. A második C-től két, két és fél oktávot fognak át, ami már jelentős terjedelem egy ekkora szerkezetnél. A gépezet szélládája hat részes. Készített diatonikus és kromatikus hangsorú orgonákat, melyen különböző jellegű zenedarabok voltak megszólaltathatók. Dom Bedos rengeteg információt leír szerkezeteiről, ezek nyomán egyre több helyen kezdenek az orgona- és hangszergyártók a kézi hajtású gépek gyártásába. A ma is létező Bruder hangszergyár alapítója, Ignaz Bruder (született 1780-ban, elhunyt 1845-ben) a Fekete-erdőben 1804-ben kezdi gyártani a kis méretű orgonákat, és ezzel egyidejűleg a sípládákat is. Az ő kintornáit - madárorgonáit - már kalitkába zárt madarak énektanítására is használják.

A XVIII. század végén a magyarországi hangszergyártók (akkori nevükön hangászok) sem maradtak el a külföldi mesteremberektől. Esterházy Miklós herceg (akit udvarának Európa-hírű fejlesztései, a művészek, művészetek pártolása miatt a "Fényes" előnévvel illettek) könyvtárnoka, páter Niemetz "több mesterséges orgonákat készített, melyek a berakott hengerek segedelmével magoktól játszottak. Illy neműt csinált Anglia számára is, mellynek két 8 lábas registere, 112 sípja volt, s hangjai a nagy C-től a három vonású G-ig terjedtek". De más módját is kieszelik az élelmes iparosok a géporgona, kintorna használatának. Az 1750-es évektől kezdve a szöges hengerek és sípok megjelennek az órákban és más szerkezetekben is. Külön iparrá válik a dobozok gyártása, melyek némelyikénél a doboz tetején - néha több tucat - fából faragott, színesen kifestett alak mozog, táncol a belsejében megszólaló zenétől kísérve. Ez utóbbiak fölöttébb drágák voltak, hiszen több száz munkaórát igényelt elkészítésük.

Megszámlálhatatlan mennyiségben készülnek a zenélő szerkezetek, újabb és újabb technikai találmányokkal, furfangokkal kápráztatva el a nézőt. Meghajtásukról legtöbbször rúgószerkezet gondoskodott, ám készülnek olyanok is, melyekből kurbli vezet ki. Ezek kézzel hajthatók, megforgatásukkal bármikor megtekinthető az "előadás". A bruchsal-i Fekete-erdei zenegép-múzeumban látható ilyen szerkezet, melynek előlapján, tetején színházi előadás szereplői forognak, emelgetik karjaikat, miközben a szerkezet belsejében és hátfalán rögzített 22 síp az előadást kísérő dallamot ad elő. Ebben a szerkezetben ugyanaz a henger vezérli a bábukat, mint a sípokat. A nagyobb és látványosabb szerkezetek némelyike vásárokban, búcsúkon, de még a fogadókban, vendéglátó helyeken is megjelenik. Ezek felújított példányai mai napig láthatóak Hollandia, Németország városaiban. A hangszeres vándorzenészek utódai - akik állandó megélhetésükhöz használták a zenegépeket - még jó ideig az egyszerűbb, és ezért olcsóbb, egyben kevésbé sérülékeny eszközöket vitték magukkal. Ezeket kézben, a hátukon szállíthatták, nem volt szükséges hozzá kocsit tartani vagy bérelni.

A XVIII. - XIX század fordulóján a technikai fejlődés és a természeti jelenségek megfigyelése nyomán rohamosan megindult a zenegépek fejlődése. Az automaták fejlődéséről szólva meg kell említeni a magyar Kempelen Farkas nevét, aki sakkautomatájának megalkotásával egyidejűleg kezdett dolgozni egy beszélőgép építésén. Sakkozó gépének világelsősége nem is abban rejlett, hogy a gép "magától" sakkozott - hiszen ma már biztosan lehet tudni, hogy a gépben egy ember ült - hanem az az eddig ritkán felismert tény, hogy ő volt az első, aki a gyakorlatban is jól működő, használható távvezérlésű - azaz a gép belsejéből vezérelt - manipulátorokat alkalmazott. Majd' húsz éven át, egészen haláláig foglalkoztatta az emberi beszédet - a zenét megszólaltató sípokhoz hasonló hangzócsövekkel - utánzó szerkezet. Több változatot is kidolgozott, ám nem volt rest a rossz módszert elvetni, ha valamilyen előbbre vivő ötlete támadt. Ő volt az, aki - rengeteg más irányú munkája mellett - először leírta az emberi beszéd mechanikáját, és igyekezett átültetni azt mechanikus szerkezetre. Sajnos az általa épített működő szerkezet nem maradt fenn, ám könyvében rajzokkal illusztrálva sok olyan részletet tár fel, mely szerint a tervezett beszélő gépe az orgonák és a kézi hajtású kintornák rokona lehetett.

A zenélő automaták neves alkotója Johann Nepomuk Malzel, aki testvérével, Leonhard-tal együtt egészen különleges gépeket szerkesztett. 1813-ban szólal meg először "Panharmonikon" - uk, melyre később maga Beethoven - aki jó barátja, majd éppen a zeneautomata ürügyén üzlettársa volt egy ideig - alkotott zeneműveket. Ugyanígy híres volt a drezdai Kauffman család. Ők hatalmas, "Symphonion"-nak nevezett zenegépet építettek, amely szintén automatikusan játszotta a dalokat.

A kézzel működetett zenélő szerkezeteknek a közterületeken történő megjelenése a XIX. század közepétől indul meg. A német kézművesipar hamar megtalálja megfelelő szakembereit, minden német tartományban több - néha tucatnyi - verkligyár alakul és működik. A Bruder, Ruth Wellerhaus, Richter, Schlemmer neveket még ma is láthatjuk a múzeumokban bemutatott szerkezeteken. Nem csak Németországban, hanem máshol is egész üzemek alakulnak gyártásukra. Az olasz származású Gavioli Párizsban alapít verkligyárat. Üzemei az egész kontinenset ellátják zenegépekkel és a hozzájuk való zeneszámokkal. felismerve a nagy igényt, szerződést köt zeneműkiadókkal, nem egyszer zeneszerzőkkel, és így biztosítja, hogy folyamatosan a piacon tudjon maradni. Európa több országában is a legnevesebb manufaktúrákat olasz mesterek vezetik. A már említett Gavioli, Gasparini Párizsban, Chiappa Londonban, Fassano és Pirolli üzeme Belgiumban ontja a zenegépek százait.

1873-ban érkezik Berlinbe Giovanni Bacigalupo, aki az ottani olasz kolóniában néhány év múlva "Frati, Bacigalupo és Gatorna" néven alakítja meg társaival ma is meglévő üzemét. Bacigalupo az egyik legismertebb és legjobban fejlődő üzemet irányítja, sok technikai újítás fűződik gyárához.

Ezen közben a tengerentúlon is megkezdik a zenegépek gyártását. Az amerikaiak üzleti szelleme és egész habitusa soha nem látott lendületet adott a gépezetek fejlődésének. Amerikából származik a Wurlitzer, az a gép, melyet alkotójáról neveztek el. Wurlitzer szintén Németországban látta meg a napvilágot. Huszonkét évesen 1853-ban települ a tengeren túlra, ahol egy ideig a hazájából beszállított gépeket árusítja. Megismerve az amerikai lehetőségeket, gyárat alapít a New York állambeli North Tonawada-ban, és itt kezdi el gyártani a mai napig az ő nevét viselő berendezéseket. Gépei pénzérme bedobása után automatikusan játszottak le dalokat, egy idő után már több tucat zeneszámok közül válogatva. Az Egyesült Államokban gőzzel működtetett zenegépeket is gyártottak, melyek kazánban fejlesztette gőzzel működtek. Egyes példányai állítólag olyan hangerővel szóltak, hogy még 15 mérföld távolságból is hallani lehetett hangjukat. A közönség egyre több zeneszámot szeretett volna hallani, ezért igyekeztek automatizálni a hengerek gyártását is. De még így is sok nehézséget okozott a nehezen kezelhető henger. Szállításuk, cseréjük főleg "előadás" közben igen nehéz volt.

Lino Gatorna és G. Bacigalupo fejleszti ki a papírszalagos vezérlésű orgonákat. Rájöttek, hogy a zeneszámok hossza úgy növelhető, ha a fahenger palástját mintegy "kiterítik", azaz meghosszabbítják. Erre a legalkalmasabb a papírszalag, amely feltekercselve már bármilyen hosszúságú zeneszámot rögzíthet. A papírszalag sérülékeny volt, viszont megvolt az az előnye, hogy olcsó és könnyen sokszorosítható.

Az ő szerkezetükkel működő kintornák tulajdonosainak már lényegesen kisebb súlyt kellett cipelni. Papírszalaggal leginkább a zongoraverkliket látták el, mert a papír szélességének növelésével lehetővé vált, hogy a szokásos zongora - vagy pianínó - összes billentyűje megszólalhasson. Ilyen papírszalagos, Ludwig Hupfeld által gyártott elektromos hajtású zongora található a Zenetudományi Intézet kiállításán is Budapesten. Érdemes megfigyelni a különbséget e gép, és a kiállítás egy másik darabja, egy fahengeres vezérlésű gép között. Ez utóbbi robosztusabb, nehezebb, működtetése - noha szerkezete egyszerűbb- nehezebb. Európa minden nagyvárosában - melyek közül ekkor Párizs, London és Berlin a világ legfontosabb városai közé is tartozott - évente több száz utcai zenélésre jogosító engedélyt adtak ki az illetékes hatóságok. A konkurenciaharc egyre keményebb lett a kintornások között, és természetesen a gyárosok között is. Újabb és újabb módosítások, találmányok javították a kintornák szerkezetét, melyek közül kiemelkedik a Lipcsében működő Lochman cég találmánya, a papírkoronggal vezérelt szerkezet. A korong könnyen szállítható, behelyezhető a gépbe, súlya és terjedelem is sokkal kisebb, mint a hengereké. A zeneszám végén nem kell újra visszatekerni, befűzni, lehetővé válik a folyamatos játék. Gondot csak az jelentett, hogy igen hamar elhasználódott, ezért nem sokkal ezután a papírkorongot felváltja a fémből - leginkább olcsó cink - ón ötvözetből - készült zenekorong. A korongos gép egyedüli hátránya az volt, hogy korlátozott volt a lejátszható zeneszám hossza. Ezért utóbb a korongokat inkább kisebb, az otthonokban és vendéglőkben használatos gépekhez alkalmazták. A már említett - pénzzel működő - wurlitzer is ilyen rendszerű volt. A legszebb korongos gépek azok a kis sípládák, melyek Intona, Ariston Organette néven ma is igen féltett kincsei a gyűjtőknek.

A zeneszámokat tartalmazó papír és fémkorongok száma szinte végtelen. Könnyen, egy hagyományos présgéppel gyárthatók voltak, és a legváltozatosabb zeneszámokat lehetett szinte pillanatok alatt eljátszani általuk. Talán ezek a lemezek voltak azok, melyek a feltaláló Berlinert inspirálták az Edison féle fonográf továbbfejlesztésére, a hangok korong alakú hordozón való rögzítésére - azaz a hanglemez megalkotására. Egész Európában üzemek tucatjai gyártották a gépeket, és gondoskodtak nem csak a javításukról, karbantartásukról, hanem a megfelelő zeneszámok hengerre, papírszalagra, lemezre történő átültetéséről. Hollandiában 1875-ben alapította Leon Warnies az első orgona bérbeadó üzemet. Ő hozzáértéssel vásárolt jó hangszereket, és a bérbeadott masinákat rendben tartotta és rendszeresen új zenével látta el. A verklik nála is egyre nagyobbak és szebbek lettek. A nagyobbakat már nem lehetett vállra venni, úgyhogy ezeket háromkerekű taligára szerelték. Ez a típus főleg Németországból való volt.

A fejlődés forradalmi lépése 1892-ben Párizsban történik. Gavioli orgonagyára kifejlesztette a karton zenekönyveket. Nem ő volt az első: mintegy 4 évtizeddel korábban már M. de Coreuil is ilyeneket javasolt használatra, ám Gavioli volt az, aki kidolgozta az igazán tartós anyagból, a nagyiparilag sokszorosítható lapozott könyvek gyártásának módszerét.

Ezek a lapokból álló könyvek sem előzmény nélküliek a technika-történetben. Az 1752-ben született, és jó nyolcvan évet megélt J. M. Jacquard volt az, aki a szövőszékek vezérléséhez használt először lyukasztott lapokat olyan módon, hogy azokat a szövésmintának megfelelő sorrendben lánccal összefűzte. A lapokat a gép magától húzta be, és az emeltyűk, karok a lyukakba eső tű által vezérelve azok sorrendjének megfelelően működtették a szövőszék alkatrészeit.

A zenegépek vezérlésére a rendszert a mai napig is használják. A zenedarabok hosszát és technikáját nem kellett ezek után behatárolni. A verklik maguk egyre szebbek és nagyobbak lettek, hogy látni is lehessen a technikai fejlődést. 1900 kezdete óta először Gasparini-nál, azután Limonaire-nél lehetett az új orgonákat megrendelni Párizsban. Ebben az időben a - főleg Nyugat-Európában használatos - gépek már nem csak megszólalásukkal keltették fel a figyelmet, hanem külalakjukkal is: a drágább, szebb gépek előlapján megjelentek az orgonasípok, melyek a mély hangok megszólalásában játszottak szerepet. 10-20 síp is látható az ekkor épített szerkezetek előlapján, a kisebb sípok és a harmonikában is használatos rácsapó nyelvsípok a dobozban rejtőztek. A különféle színekkel mintázott, nem egy esetben tájképet ábrázoló zenegépek odacsalogatták az érdeklődőket. Még nagyobb sikerük volt azoknak az óriási, néha szekérnagyságú berendezéseknek, melyek értéke ma néha egy-egy gépkocsi árával is felér. Ezekben már hatalmas sípok, nem egyszer kürtök, dobok is megszólalnak, hajtásukról esetleg már elektromos rendszer gondoskodik.

A vásárokon is megjelent az új verkli, és a táncszalonok is áttértek a mechanikus orgonákra. Gavioli, Marnghi és Limonaire a különféle célokra különféle gépeket építettek. Mivel a Németalföldön sok táncos hely és zenés kávézó volt, ott főként tánczene - orgonákat építettek. Ezeknek óriási méretei voltak, és csodás táncpalotákban voltak fölállítva. A kisebb kávéházak számára is készítettek alkalmas hangszereket. A vásári verkliket főleg Németországban építették, bár Franciaországban is gyártottak ilyet. A Fekete-erdőben, Waldkirch-ben virágzott a verkliipar, Ruth, Bruder, Richter, Wrede és Wellerhaus cégek a huszadik század első harminc évében még sok száz verklit építettek. . Hollandiában nem alakult önálló verkli-ipar 1920-ig, amikor a Német Carl Frei Bredába költözött. Ő Waldkirch környékéről jött, ott tanulta Wilhelm Brudernál és később Párizsban Gaviolinál a szakmát. Nagyon jó orgonahangoló volt, azonkívül zeneszerző és komponista. Antwerpenben építette 1912-ben első orgonáit, és az első világháború után kezdte Bredában az orgonaverkli építő üzemét.

A publikum időnként valami újat szeret hallani és látni, ezért Frei már a század elejétől itt játszó orgonákat, verkliket megjavította és néhány változtatással egészen új hangokat adott nekik. Ezek az új hangok és új kompozíciók annyira sikeresek lettek Hollandiában, hogy majd minden bérlő megbízta Freit, hogy az ő verklijét is építse át. Frei folyton új ötletekkel jött elő, és így lett gyakran régi alkatrészekből egy egészen új hangú verkli-nemzedék. 1933-tól egy sorozat nagy orgonát épített, amelyek akkor - és szerencsére a mai napig - óriási közönségsikert érnek el, Hollandia szerte találkozhatunk velük. A kintornagyártás utolsó nagy ünnepe az volt, amikor Cremona városa (Stradivari szülővárosa és működésének helye) saját költségén a piactere számára 124 billentyűs zongoraverklit rendelt. Az 1930-as években a modern zenerögzítés eszközei - a hanglemezek, majd a magnetofon - elterjedése, és a rádió általánossá válása megpecsételte a kintornák sorsát. Újabb gyárak nem alakulnak, csak mutatóba marad egy-kettő Európában is. A kintorna Közép-Európában a szegények zeneeszköze lett, a sok technikai újítás, amelyeket bevezettek, nem tudta a közönséget meghatni.

Hazánkban még a II. világháború idején, majd az után is egy rövid ideig működtek a zenegépek, aztán szépen lassan eltűnnek az utcákról, a házak udvarából. Nyugat-Európában a nyolcvanas években kezdődött a gépek reneszánsza. Egyes hangszergyártók, a régiségek, a zenegépek megszállottjai először a régi gépek felújításával, majd hamarosan új gépek gyártásával idézte vissza a régi korok emlékét. Németországban, Hollandiában, de még a tengeren túl is egyesületek alakultak, melyeknek tagjai felkutatták, közzétették a régi zenegépek emlékeit, és új életet leheltek a megszólaló sípokba, húrokba. Az egyes országok technikai múzeumaiban megőriztek jó néhány zenegépet, kintornát, és több, kifejezetten a mechanikus zenegépekkel foglalkozó múzeum is megnyitotta kapuit.

A kilencvenes évekre a régi verklis hagyományokkal rendelkező országokban, így Olaszországban, Franciaországban, Németországban, de leginkább a Benelux államokban nyaranta a városok utcáin nemzetközi találkozókon jönnek össze a gépek hívei, megismerve egymás hangszereit, bemutatva művészetüket.